A cukorrépa meg a zöld disznó
Egy este Mazsola már az ágyban feküdt, tisztára mosdatva, fényesre kefélt körmökkel, Manócska pedig zsákot foltozott a tűzhely mellett. Csend volt, csak a víz zümmögött a fazékban.
Úgy látszik, elaludt... - gondolta Manócska, és ettől a gondolattól kellemes, nyugodt érzése támadt. Most hát háborítatlanul varrogathat, nem kell minduntalan abbahagynia a munkát, hogy Mazsolának vizet vigyen, zsebkendőt adjon, odategye mellé a csutkababát, azután két perc múlva elvigye a csutkababát, mert belezizeg Mazsola fülébe.
Egyszer csak Mazsola megszólalt, és sárgarépát kért.
Manócska emlékezett rá, hogy Mazsola nyolc káposztás lángost kebelezett be vacsorára, úgy vélte hát, hogy nem lehet éhes, és a sárgarépa biztosan csak unalmában jutott eszébe. Éppen ezért azt mondta?
- Mára eleget ettél, Mazsola, aludj csak el szépen!
- De igazán, Manócska! - ült fel Mazsola az ágyban. - Hát nem te mondod mindig, hogy télen sok sárgarépát kell enni, mert a vitaminok megvédenek bennünket a ferőző betegségektől? És nem te mondogattad azt is, hogy a nyers répa rágcsálása jót tesz a fogaknak?
- Ez való igaz! - ismerte el Manócska. - Úgy emlékszem azonban, hogy ma már elrágcsáltál annyi sárgarépát, amennyire egy növésben levő kismalacnak szüksége van.
- Minél többet rágcsálok, annál egészségesebb leszek! - jelentette ki Mazsola.
Manócska elismeréssel nézett rá.
- Ez valóban megingathatatlan érv. Éppen ezért nem bánom, ha fölkelsz és keresel magadnak a ládában egy jó dundi sárgarépát. Csak tisztítsd meg, mielőtt hozzálátnál!
Mazsola tágra nyitotta a szemét. Még hogy ő kiszálljon a jó meleg ágyból? És saját kezűleg tisztítsa meg a répát? Azt már nem! Akkor inkább elalszik.
El is aludt. Álmában turkált, és talált egy nagy cukorrépát.
A kellemes álom hatására másnap elkéredzkedett egy kicsit turkálni. Édes répát találni a földben - ez igazi malacboldogság!
Akkortájt már fagyott, és a föld kemény volt, akár a kő. Nem ment a turkálás, sehogyan sem ment. Mazsola elkedvetlenedett, és haza akart menni.
Ám akkor, mintha csak a földből nőtt volna ki, ott termett Egérke, Mezeiék legkisebb lánya.
- Mit csinálsz, Mazsola? - kérdezte cérnavékony hangon.
- Turkálok! - válaszolt Mazsola, és orrával odébb lökött egy fagyos göröngyöt.
- Ó, bizony, tud is egy ilyen kismalac a fagyos földben turkálni! - cincogott Egérke. - A nagy disznók, azok igen! Egyszer láttam egy vén vaddisznót, akkora gödröket túrt, hogy belefért volna a házatok.
- Az is valami? - röffent rá Mazsola fitymálóan. - Én még nagyobb gödröket túrok, tudd meg! És akkora cukorrépákat túrok ki a földből, hogy tavaszig sem bírnád megenni!
Egérke roppant izgatott lett:
- Túrjál ki egy olyan nagy cukorrépát! Most, itt, rögtön! Kell nekem egy olyan nagy cukorrépa!
Mazsola zavarban volt. Röstellte megvallani, hogy a fagyos földdel nem bír; nekiállt hát turkálni, de bizony a kemény rögök nem engedtek. Turkált, turkált, egyszer csak Egérke azt mondta:
- Nini, vérzik az orrod!
Mazsola ijedtében tüstént abbahagyta a turkálást. Egérke gúnyosan cincogta:
- Látod, nem is tudsz fagyos földben turkálni, hihi!
Azzal elszaladt, de még messziről is lehetett a nevetését hallani. Mazsola sírva ment haza.
- Vérzik az orrom, Manócska, ui, ui! - visította torkaszakadtából. - Kötözd be Mazsola orrát, kötözd be hamar, ui, ui!
Manócska lemosta Mazsola orráról a földet, és megállapította, hogy már nem is vérzik. Igen ám, de Mazsola ragaszkodott hozzá, hogy kössék be az orrát. A békesség kedvéért Manócska be is kötötte.
Akkor meg kiderült: Mazsola így nem tud vacsorázni. Levették hát a kötést, Mazsola azonban annyira sajnálta az orrát, hogy mindenáron ápolni akarta.
- Fektess le, Manócska! - nyöszörögte elhaló hangon.
- De hiszen még nem is vacsoráztál!
- Hadd vacsorázzam ma az ágyban!
- Még mit nem, ekkora felfordulást egy malacorr miatt! - zsémbelt Manócska. - Ülj csak az asztalhoz, és egyél!
Az asztalon hagymás zsírral leöntött köleskása gőzölgött. Mazsola máskor meg akarta volna az egész tálat enni. Most azonban szótlanul ült a helyén, és türelmesen várt, míg Manócska tálalt neki.
"Csak nem beteg ez a Mazsola? - nézett rá Manócska fürkészően. - Semmi sérülés nem látszik az orrocskáján. De hát akkor mi érhette?"
Vacsora után Mazsola azonnal ágyba kívánkozott. Manócska ettől már komolyan megijedt.
"Talán lázas?" - tapogatta Mazsola homlokát. Mazsola azonban nem volt lázas, csak szomorú.
- Bántott valaki? - kérdezte Manócska.
- Nem, senki - válaszolt Mazsola -, de úgy szeretném, ha mesélnél!
- Miről?
- A zöld disznóról! - csillant fel Mazsola szeme. Nagyon szerette, ha a zöld disznóról mesélnek neki. Így hát Manócska letelepedett a szalmaágy szélére, és mesélni kezdett:
- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg-öreg anyóka, aki már nem bírta a kapát, s ezért a kertjében mindent fölvert a gaz. Ha a töpörödött kis anyóka a kertbe ment, ki sem látszott a magasra nőtt paréj, madársóska, bürök, csalán, vadrepce meg ökörfarkkóró közül.
"Ó, bárcsak volna egy kismalacom! - sóhajtozott szegény anyóka. - Az, tudom, kitúrná a kertből a gazt, és még ásnom sem kellene, mindjárt elvethetném a babot, a sóskát meg... meg...
- Meg? - kérdezte Mazsola hirtelen támadt érdeklődéssel. - Még mit vethetne el?
Manócska eredetileg sárgarépát akart mondani, eszébe jutott azonban, hogy akkor Mazsola rögtön sárgarépát fog kérni. Ezért inkább azt mondta:
- Meg cseresznyepaprikát.
Mazsola ugyanis nem szerette a csípős cseresznyepaprikát. Manócska zavartalanul mesélhetett tovább:
- Egyszer a sok gyom között, hogyan, hogyan nem, tök is termett a kertben. Mikor anyóka meglátta, összecsapta örömében a kezét.
"Micsoda szép, dundi tök! Akár egy kis zöld malac! Lám, még kunkori farkincája is van. Hogy miért nincs nekem egy kismalacom, azt sem bánnám, ha ilyen zöld volna, mint ez a tök!"
Hát uramfia, másnap reggel, ahogy kinéz az ablakon, mit lát: valóságos zöld malac turkál a kertben, kunkori farkú kis zöld disznó.
Ez volt ám aztán a nagy öröm! A zöld disznócska mind kitúrta a kertből a haszontalan gyomokat, és a jó, porhanyós földbe az anyóka ültethetett babot, sóskát... ejnye, meg még mit is?
- Cseresznyepaprikát! - motyogta Mazsola, aki máskor mindig el szokott aludni a mese végére. Manócska meg is kérdezte tőle:
- Mi az, Mazsola? Nem vagy még álmos?
- Álmos vagyok, csak gondolkozom - válaszolt Mazsola.
A meglepő válasz hallatára Manócska nagyot nézett.
- Gondolkozol?
- Igen. Azon gondolkozom, hogy Egérke kiállhatatlan, szemtelen, nagyszájú, és soha többé nem fogok játszani vele.
- Ejha! Aztán miért?
- Mert azt kiabálta, hogy nem tudok fagyos földben turkálni.
- Hát tudsz?
- Hát nem. De azt mondtam, hogy tudok.
- Ahá! Szóval hencegtél!
Mazsola erre nem szólt semmit. Rövid gondolkozás után eltűnt a takaró alatt. Manócska eligazgatta a takarót, és már tudta, hogy nem az orra miatt volt Mazsola egész teste olyan kifordított, hanem azért, mert szégyenében maradt a hencegésével.
