Az öreg malac

 Nem messze a tökháztól volt egy nagy tócsa. Mikor befagyott, Egérke hívta Mazsolát, hogy menjenek csúszkálni a tócsa jegére.

   Csúszkáltak, és közben beszélgettek.

   - Manócskának olyan hegyes az orra! - állapította meg Egérke. - És olyan hosszú!

   - Borzasztó hosszú! - helyeselt Mazsola. Egérke mindjárt kitalált egy verset:

   Hát ez nagyon tetszett Mazsolának. Ide-oda csúszkáltak, és teli tüdőből fújták:

   Később arra jött Fülöpke, hatalmas kötéssel a fülén.

   - Nézd, Egérke! - bökte oldalba Mazsola Egérkét. - Fülöpkének milyen nagy most a füle!

   Egérke csak vihogott:

   - Akkora a füle, mint egy tepsi.

   Mazsolának ez is nagyon tetszett.

   - Tepsifülű Fülöpke! Tepsifülű Fülöpke! - kiabálta, ahogy csak a torkán kifért. Fülöpke megsértődött és elszaladt. Mazsolának sem volt már kedve tovább csúszkálni, mert fázott. Hazabaktattak hát, hogy elkérjék Mazsola számára Manócska régi nagykendőjét, amit a lábára szokott teríteni, ha hűlőfélben volt a szoba.

   Manócska gondosan bebugyolálta Mazsolát.

   - A fülemre is! - vezényelt Mazsola. - Az fázik a legjobban.

   Végül Mazsolából nem látszott más, csak az orra. Kiment Egérkéhez, de az már Fülöpkével társalgott, aki időközben megint előkerült valahonnan. Mikor meglátták a bebugyolált Mazsolát, hahotázni kezdtek.

   - Ki ez az öreg malac? - kérdezte Fülöpke a nevetéstől dülöngélve. Egérke meg azt cincogta nagy vidáman:

   - Mazsola nagymama, Mazsola nagymama!

   Mazsola csak állt ott bambán, és hol az egyikre nézett, hol a másikra. Végül sarkon fordult, és bement a házba.

   - Bogozd le rólam ezt a csúnya kendőt, Manócska!

   - Mi az? - csodálkozott Manócska. - Már nem játsztok?

   - Nem! - röfögte Mazsola. - Már nem.

   - Én meg, mikor a nagy nevetést hallottam, azt hittem, milyen jól mulattok.

   Mazsolának csöpp kedve sem volt részletezni a dolgokat, ezért csak este bökte ki:

   - Egérkéék csúfoltak.

   - Ó, szegénykém! - simogatta meg Manócska. - A csúfolódás nagyon tud fájni. Onnan tudom, hogy pici koromban engem is mindig csúfoltak a seregélyek a hosszú orrom miatt.

   - Csúnya seregélyek! - kiáltott Mazsola méltatlankodva. - Majd adnék én nekik téged csúfolni!

   Manócska megsimogatta Mazsola feje búbját.

   - Kedves kicsi Mazsolám! - mondta gyöngéden.

   A kedves kicsi Mazsolának erre hirtelen eszébe jutott, hogy délután ő is csúfolta Manócskát a hosszú orra miatt. Ettől úgy elkeseredett, hogy sírva fakadt.

   - Mi történt? - nézett rá Manócska.

   - Semmi, Manócska, semmi... brühühühü... de ne haragudj Mazsolára, Manócska! Ugye, nem haragszol?

   Manócska még inkább elképedt.

   - Nem haragszom! - mondta csodálkozva. - Miért is haragudnék?

   Hiszen ha Mazsola mert volna erre válaszolni! De minthogy bátorsága nem volt, hát csak szipogott, könnyezett, s fújta az orrát olyan trombitálással, hogy Manócska azt hitte, náthás. Gyorsan ágyba dugta hát a szipákoló malacot, még azt is megkérdezte tőle, ne meséljen-e.

   - Dehogynem! - kapott a szón Mazsola. - Mesélj a zöld disznóról!

   - Már megint? - húzta fel Manócska a szemöldökét. - Inkább olvasok neked. Hiszen legutóbb is arról szólt a mese.

   - Nem baj, Manócska! Most egy másik zöld disznóról mesélj! Egy másikról! Tudod!

   Mit volt mit tenni, Manócska elkezdte a mesét egy másik zöld disznóról, amelyik eredetileg nem is zöld volt, hanem rózsaszínű, mint minden más malac. És ez a malac egy nap sétálni ment a vadvirágos rétre.

   Olyan volt ez a rét, mint a hímzett terítő, telis-tele szebbnél szebb színes virágokkal. És micsoda fű nőtt azon a réten! Valóságos selyem!

   A kisdisznó körülnézett a vadvirágos réten, és elhatározta, hogy itt megpihen.

   - Aha! - szólt közbe Mazsola. - Biztosan hozott magával uzsonnát, azt akarta megenni!

   - Ó, nem! - ingatta Manócska a fejét. - Ez a mi malacunk uzsonna helyett olvasnivalót hozott magával. Különféle újságokat, mint például a Kukoricalevél című mezőgazdasági szaklapot meg az Ólunk tája című képes folyóiratot, amelyből mindenki megtudhatta, hogyan kell kukoricaszárból televíziós antennát készíteni. Nos, ezekkel az újságokkkal a kisdisznó letelepedett egy vadrózsabokor tövébe, és addig fel sem kelt, míg az utolsó betűig ki nem olvasta. Akkor azután eldobta az újságokat. A szél végighömpölygette a sok papírlapot a réten, s a szép, vadvirágos rét tele lett papírfoszlányokkal. És ez még semmi! Mert a kisdisznó fogta magát, és a fűbe hemperedett. Élvezte a hempergést a selymes fűben, végighemperegte hát az egész rétet, úgyhogy ott már sem virágot szedni, sem kaszálni nem lehetett többé. No, hanem mikor feltápászkodott a hempergésből, hát akkor a füle hegyétől a farka csücskéig zöld volt, akár egy uborka. És amerre ment, mindenki megmosolyogta, kicsúfolta.

   - Én nem csúfolnám - szólalt meg Mazsola váratlanul.

   - Én sem - mondta Manócska. - Jól megcibálnám a fülét, amiért lehemperegte a füvet, de nem csúfolnám azért, hogy zöld lett. Elég baj az neki, minek még csúfolni is érte?

   Azzal betakargatta Mazsolát, a petróleumlámpát pedig elfordította, hogy ne világítson szemébe a fény.